Olasz labdarúgás, melyet a botrányok és a csalások emeltek fel

Az olasz labdarúgás elmúlt 100 éve tele van botrányokkal, ezért sem meglepő az a helyzet, ami kialakult az elmúlt hónapokban. A múltidézés során bemutatjuk az olasz labdarúgás főbb pontjait, amelyet áthatott a bundázás és a csalás.

Fasizmus, stadionépítés és vb-győzelem

Az első olyan botrány az olasz labdarúgásban, amely világszerte ismert lett és a csalással összehozható, az az 1934-es vb-címük, amit hazai pályán nyertek meg.

Olaszország teljhatalmú elnöke Benito Mussolini volt, aki imádta a labdarúgást, stadionokat épített egy olyan korszakban, ahol erre nem feltétlenül volt meg a pénze az országnak Ez azonban Mussolinit nem érdekelte, óriási összegeket költött az új létesítményekre és a hozzájuk kapcsolódó infrastruktúrára.

Mussolini elmélete: Az olasz diktátor úgy gondolta, hogy az egyszerű embereket a labdarúgásban elért sikerekkel lehet megfogni, így lesznek biztos támogatói, akiket leköteleznek majd a labdarúgó válogatott sikerei, abból táplálkozhatnak és végig lojálisak lesznek a nemzet vezetőjéhez, aki megteremtette számukra ezt a sikert.

Be kellett bizonyítani a világnak, hogy az általa képviselt fasiszta világszemlélet az egy működőképes és sikeres politikai modell - nem véletlen, hogy a diktatúrák számára rendkívül fontos a sport, hiszen ott lehet megmutatni, hogy egy sikeres hatalom irányítja az adott nemzetet -, Mussolini ennek érdekében pedig mindent elkövetett az 1934-es olaszországi labdarúgó világbajnokságon.

Feleslegesnek bizonyult, hiszen a korszak egyik legjobb csapata volt az olasz, ráadásul kiemelkedő edzővel rendelkeztek.

Az olaszok ennek ellenére biztosra akartak menni, de már a negyeddöntőben ki kellett volna esniük Spanyolországgal szemben. A hispánoktól több érvényes gólt elvettek, látványosan ellenük fújtak, végül a találkozót újra kellett játszani, amit egy olyan svájci bíró fújt, aki nem messze élt az olasz határtól, elvette a spanyolok két gólját és ezt írták róla a korabeli lapok:

A játékvezető olyan lezseren vezette a találkozót, hogy gyakran úgy tűnt, mintha Olaszország tizenkettedik embere lenne.

Az elődöntőben az osztrákok ellen is segített a bíráskodás, egyes információk szerint, maga Mussolini jelölte ki (vagy hagyta jóvá) a mérkőzések játékvezetőit.

A fináléban például Csehszlovákiával szemben emberhátrányba kellett volna kerülnie a házigazdának, de Giuseppe Meazzát elfelejtették kiállítani, miután ököllel megütött egy osztrák játékost. Olaszország megszerezte első világbajnoki címét, melynek hatásait még ma is érezzük.

Oriundi: Olyan személy, aki Dél-Amerikában született olasz felmenőkkel. Erre alapozva Mussolini felépítette a saját válogatottját az 1934-es vb-re, hiszen több olyan egykori argentin vagy brazil válogatott labdarúgó alkotta az olaszok keretét, akik csak a világbajnokság idejéig voltak olaszok. Luis Monti, Raimundo Orsi, Enrique Guaita és Attilio Demaría korábban argentin válogatott labdarúgók voltak, de tevékeny részt vállaltak az olaszok 1934-es vb-címéből.

A hazugságok tornája

A Mussolini-éra alatt az olaszok rájöttek, hogy bármit megtehetnek, hiszen a cél szentesíti az eszközt. A helyszíni nézettség pocsék volt, az 55 ezres San Siróban 3 ezer ember volt kiváncsi a Németország - Svédország negyeddöntőre. Jó, ha egy-egy találkozón - amin nem az olaszok játszottak - sikerült félig megtölteni a stadiont. Ellenben a rádióban az szerepelt, hogy óriási siker a világbajnokság, roskadásig vannak a stadionok.

Minden amit azon a világbajnokságon láthatott az ember, az hazugság volt, de több dolgot azóta is használnak a politikában és a labdarúgásban is. Egyik ilyen a hamis adatközlés mellett, hogy egyszerre kezdték a mérkőzéseket, ezzel bizonyította azt Mussolini, hogy a fasiszta rendszer olyan fegyelmezett, képes megszervezni több mérkőzés egyidejű kezdését, nekik az sem okoz problémát, ellentétben a többi országgal.

A Napoli-affér

Egy olyan esemény, mely a nemzetközi médiát elkerülte, csak Olaszországban terjedt el. A II. világháború után járunk, az olasz gazdaság lassan éledezik, mindennél fontosabb a sportkluboknak, hogy a víz felett maradjanak azzal, hogy az első osztályban szerepelnek.

A Napoli mindent megtett ennek érdekében, az 1947/48-as szezonban még a Bologna labdarúgóit is lefizette, hogy nyerjenek ellenük (ami végül összejött, 1-0-ra), hiszen a bennmaradás volt a tét.

Az élvonalban való további részvétel végül nem jött össze a Napolinak a pályán, majd még a Bologna utólag fel is jelentette őket, miután az elnökük megtudta, hogy a Napoli elnöke tárgyalt a Bologna csapatának edzőjével és játékosaival, miként kéne veszíteniük. Alig ért véget a világháború, már meg is történt az első bundabotrány, az is Olaszországban.

Mi volt a röhejes a Napoli-csalásban? Az, hogy az olasz szövetség végül nem büntette meg a nápolyiakat, arra hivatkozva, hogy kiestek normál körülmények között is az olasz ligából, nem lényeges, hogy bundáztak.

Totonero

Az 1946-ban bevezetett Totocalcio volt az egyetlen legális szerencsejáték forma Olaszországban. A totón több mérkőzést kellett eltalálni egy forduló során, gyakorlatilag lehetetlen volt a végső győzelem, viszont az olasznak támadt egy ötlete, ez volt a Totonero.

Mi történne akkor, ha egyetlen meccsre is lehetne fogadni, esetleg olyan hosszú távú fogadásokra, mint a gólkirály vagy bajnoki cím, esetleg a kiesők sorsa? Ezt az olasz maffia még megfejelte azzal, hogy pénz sem szükséges a fogadásokhoz, nem gond, ha az emberek hitelben játszanak, tippjeiket pedig utcagyerekeknél vagy hajléktalanoknál kellett megtenni (vagy telefonon), akiket a maffia alkalmazott. 

Az egész egy római étteremben kezdődött az 1970-es évek végén, ahová jobbára a Lazio labdarúgói jártak, akik el is kezdtek fogadni saját meccseikre. Az első meccs egy Palermo - Lazio barátságos találkozó volt, ahol előre lebeszélték a döntetlent, végül az iksz megvalósult, szépen profitáltak.

A következő már egy éles bajnoki mérkőzés, mégpedig a Milan - Lazio az 1979/80-as szezon 16. fordulójából. Bevontak Milan labdarúgókat is, megszületett a tökéletes eredmény (Milan 2-1-re nyert), mindenki újfent jól járt. Amennyire jól indult az üzlet, annyira lett őrület belőle egyik pillanatból a másikra. 

Fordulj a sajátjaid ellen

A két személy (Massimo Cruciani és Alvaro Trinca), aki létrehozta a Totonerót, hirtelen túl sok meccsben lett érintett - egyre több olasz labdarúgó akart pénz keresni az ügyletekkel -, így nem minden mérkőzés úgy alakult, ahogyan tervezték.

Elkezdtek egyre nagyobb összegeket veszíteni, erre ők mit csináltak? Feldobták a saját hálózatukat, mondván csalást sejtenek a Serie A-s mérkőzések mögött (érthető, hiszen ők találták ki a csalás mikéntjét).

A szövetségnek közöltek csapatokat, játékosokat, és így került a látókörbe a klasszis középcsatár és a későbbi világbajnok Paolo Rossi, mellette pedig a legendás kapus, Enrico Albertosi és a Lazio ikonikus csatára, Bruno Giordano (aki később Maradonával lett olasz bajnok). A klubok közül a Milan és a Lazio volt teljesen érintett, őket visszasorolták a második ligába, míg a Perugia és több kisebb olasz csapat csak pontlevonást kapott. 

Totonero újratöltve

Azt gondolnád, hogy az 1980-as esetből tanultak a felek, de eltelt pár év, majd 1986-ban újból felmerült a bundázás. Az ügy kulcsfigurája egy bizonyos Armando Carbone volt, aki 1986. május 2-án feladta magát a rendőrségen, mondván tud egy fogadói csoportról, akik olasz bajnoki mérkőzéseket bundáznak meg, mindezt már két éve csinálják.

Azért tudtak láthatatlanok maradni ennyi időn át, mert okosan, több ligára szétbontva (még negyedik ligás találkozókat is befolyásoltak), kisebb mérkőzésekre fogadtak. Az ügyben megint érintett volt a Lazio és a Perugia, kiegészülve az Udinese csapatával, illetve több harmadik és negyedik ligás klubbal. 

Caso Genoa, ami a feledés homályába merült

A 2000-es évek közepén annyira lefoglalt mindenkit a Calciopoli, hogy a Genoa bundabotránya szinte elsikkadt, pedig tőlük indult minden. A 2004/05-ös Serie B bajnoki szezon, ahol semmi sem volt az, aminek látszott. A hivatalos forgatókönyv a következő: a Genoa 250 ezer eurót fizetett a Veneziának azért, hogy az utolsó fordulóban kikapjanak ellenük, így feljutatva első helyen a Genoát. 

Az utolsó forduló előtt négy csapat küzdött a feljutást jelentő két helyért, mindannyian két ponton belül voltak egymáshoz. A Genoa, Empoli, Torino és Perugia négyes harcolt, végül a Genoa - Empoli duó jutott fel, majd eltelt három nap, ami döntő fontosságú volt.

A Venezia elnökét ugyanis a Genoa vezérének házából látták elhajtani a rendőrök (miért voltak ott a rendőrök?), majd megállították az autóját és átkutatták. Összesen 250 ezer eurót találtak nála. 

Mi is történt valójában?

A telefonhívások lehallgatása eredményre vezetett, végül bizonyítva lett, hogy a Genoa fizette ki a Veneziának az összeget a győzelemért, emiatt a Genoát visszasorolták a Serie C1-be. Itt megállhatna a történet, de több érdekes esemény is történt, melynek értelmet csak az esetet követő évek adtak, hiszen akkor ott hirtelen nem lehetett látni az összképet. 

A Venezia volt az egyik fontos eleme a történetnek, ugyanis a klub a csőd szélén állt, óriási szükségük volt a pénzre. Később kiderült, hogy a Genoa mellett a Torino is megpróbálta lefizetni a Veneziát, de őket nem szankcionálták, mivel a Torino sem volt jó anyagi helyzetben.

Hiába vett részt a megvesztegetésben három klub, ebből csak egyet szankcionáltak, akik kénytelenek voltak megválni legjobb játékosuktól (aki később egy olyan klubot erősített, amely a Calciopoli haszonélvezője volt, ez volt Diego Milito). 

A Lodo Petrucci-szabály: A korábbi FIGC (olasz labdarúgó szövetség)-elnökről elnevezett szabály értelmében: lehetősége van egy korábban megszűnt sportklub közvetlen utódjának egy osztállyal alacsonyabb ligában indulnia.
Mit jelent ez a valóságban? A Torino csődöt jelentett a 2004/05-ös szezon végén. Hiába jutottak fel az élvonalba Torino Calcio néven, mivel a klub anyagi helyzete pocsék volt, ezért a csődeljárás után Torino FC-re változtatták a nevüket, nem kellett a harmadik vagy negyedik vonalból indulniuk, hanem rögtön második ligás csapatként folytathatták a trükközés miatt. 

A Venezia csődöt jelentett, eltette a pénzeket - vissza sem kérték tőlük -, míg a Torino elvileg feljutott, de mivel rossz anyagi helyzetben voltak, nem tudták vállalni az első osztályú tagságot, ezért a Serie B-ben kezdték a következő szezont is az említett Petrucci-szabály miatt.

Pontosan ezért volt fontos a Torino számára a Genoa kizárása, hiszen minden más esetben ők a harmadik ligában folytathatták (pontosan tudták, hogy pénzügyi gondjaik miatt nem játszhatnak majd a Serie A-ban).

Összegezve az eseményeket: a Genoa egy olyan klubnak fizetett feleslegesen, aki mindenképpen kiesett volna, de azt senki sem tudja megmondani, mit kerestek a rendőrök a Genoa csapat körül már akkor, amikor semmit sem lehetett sejteni az egészből.

Csavarva egy kicsit a történeten, végül a harmadik helyen végző Perugia kiesett a harmadik vonalba, az abszolút ligautolsó Catanzaro pedig folytathatta tovább a második vonalban, ilyen az olasz törvényhozás, aminek csúcsa a Calciopoli.

Calciopoli: Azt hisszük, hogy ismerjük

Valószínűleg az olaszok legnagyobb bundabotrányát, a Calciopolit még a futballt kevésbé követő emberek is ismerik, legalábbis azt gondolja mindenki, hogy ismeri. Ha a Caso Genoa nem az volt, aminek látszott, akkor a Calciopolira ez hatványozottan igaz, idézzük Luciano Moggit az ügy kapcsán:

A kezemben van egy USB-meghajtó, amely 170 000 lehallgatás hanganyagát tartalmazza. Ezen lehallgatások közül mindössze 25 kapcsolható a Juventushoz. Ennek ellenére mindenki a Juventust akarta tönkre tenni.

Ha van rá igény, akkor a Calciopolinak egy külön cikket szentelünk, bemutatva olyan anomáliákat, minthogy miként lett a pár évvel korábbi két BL-döntős olasz csapatból az ügy bűnbakja, hogyan úszta meg az Inter és lett abszolút haszonélvezője a különös eljárásnak és ítéleteknek. Miért várták meg az elévülési idő lejártát az Inter elleni vádemelés kapcsán? Hogyan profitált a Juventus kizárásából az Inter?

Hogyan kaphatta meg a Calciopoli kirobbanása után az olasz szövetség (FIGC) elnöki posztját az Inter korábbi alkalmazottja? Miként választották meg ezzel egyidőben a Serie A főszponzorának elnöki posztjára az Inter elnökének legjobb barátját? Miért pont az az újság szivárogtatta ki az egész történetet, amelyik az Inter alelnökéhez tartozik? Hogyan helyezett nyomást az Inter elnökségéhez köthető sajtó az igazságszolgáltatásra? Ezekről olvashatsz a Calciopolit részletesen bemutató cikkünkben.

Signoriék botránya, ahol csak a kicsiket fogták el

Nehéz lenne pontosan összefoglalni, mi történt 2011 és 2012 között az újabb olasz bundabotrányban, hiszen hosszú hónapokon át zajlott a nyomozás és a tárgyalás. Több, mint 60 labdarúgót és 20 csapatot ítéltek el.

Olyan játékosokat kapcsoltak le, mint a vb-ezüstérmes, Magyarországon is megforduló Giuseppe Signorit, illetve az Atalanta kiválóságát, Cristiano Doni-t. A tárgyalások első szakaszában ők kerültek a kínpadra, amikor egy komplett hálózatot göngyölített fel a rendőrség, akik többek között olasz első, második és sokadik ligás mérkőzéseket, kupameccseket befolyásoltak, fogadtak rá, majd külföldi számlákon próbálták eltüntetni az így szerzett vagyont. 

A második szakaszban már olyan labdarúgók és edzők kerültek a képbe, mint Antonio Conte - ekkor a Juventus trénere volt -, Domenico Criscito, Leonardo Bonucci és a Lazio kapitánya, Stefano Mauri. Az időközben nemzetközivé dagadó botránynak volt magyar vonatkozása is.

Akadtak olyanok, akiket elítéltek, de az igazán nagyhalak, mint Antonio Conte vagy Leonardo Bonucci felmentést kaptak, viszont a kisebb csapatok és klubok nem úszták meg. Hiába volt érintett több, mint 20 klub, mindössze egyetlen kapott komolyabb eltiltást és visszasorolást (Lecce), maga a tárgyalási sorozat is egy bohózat volt. 

Nincs új a nap alatt

Nem foglalkoztunk a Catania bundabotrányával, mely a 2010-es évek közepén történt. Azóta a klub megcsinálta azt, amit a 2000-es évek közepén a Torino: csődbe mentek, nevet változtattak és úgy folytatják tovább az alsóbb ligákban. A dolgok ismétlődnek, így semmi meglepő nincsen benne, hogy a 2020-as évekre is jutott egy olasz botrány, amiben főszerepet játszott a fogadás. 

Nicoló Fagioli, Sandro Tonali és a többiek nagy hülyeséget csináltak, nincs mit szépíteni, de mint ahogyan korábban, úgy most is majd valahogy elsikálják az ügyet, ha nem adnak rá okot az érintettek, akkor nem velük fognak példát statuálni. Egy biztos, minden komolyabb csalás és botrány után az olasz válogatott jól járt, lehet 2026 előtt is csinálhatnának valamit, esetleg ez már annak az előszele?

• 1930-as évek világbajnoki címei, amit a politikának köszönhetnek
• 1982-es világbajnoki cím, amit megelőzött a Totonero, majd a vb sztárja épp az a Paolo Rossi volt, aki benne volt a bundabotrányba
• 2006-os világbajnoki cím, melyet pedig a Calciopoli előzött meg