Dinamo Zagreb - Hajduk Split: Több, mint egy rangadó

Amikor két klub rivalizálásáról beszélünk, akkor nem túl gyakori, hogy több óra autóútra legyenek egymástól, de a Dinamo Zagreb és a Hajduk Split stadionjai 250 km-re fekszenek egymástól. Miért is lenne ez egy vérmes rangadó? Hogyan fogott össze két rivális egy közös ügyért?

A világháborúk közötti időszak

A két klub harca több, mint 100 éve kezdődött, még a Jugoszláv Királyság ideje alatt. Az 1920-as években még mind a Dinamo Zagreb (Građanski Zagreb), mind a Hajduk Split az élmezőnybe tartozott, sorra nyerték a bajnoki címeket (melléjük csatlakozott a Jugoslavija). A belpolitikai viszály azonban már itt is érezhető volt, elsősorban a horvát kluboknál. Az identitás megmutatkozott, hiszen az ország kirakatcsapata, a Jugoslavija egyiküknek sem volt szimpatikus, de belső feszültség is volt, hiszen Zágráb és Split sem egyezett, előfordult ebben az időszakban, hogy a Dinamo játékosai revolverrel utaztak Splitbe a bajnoki mérkőzésre. 

Hajduk Split, mint Robin Hood

Azért hozták létre a Hajduk csapatát, mert kellett egy klub Splitnek, nem mellesleg, hogy küzdjön az elnyomott balkán népekért. A Hajduk Split volt az adott vezetés örökös ellenfele, egy szimbólum, mely sosem adja fel a harcot. A legnehezebb időszak az 1930-as években következett, amikor a fasizmus terjedni kezdett Európában, de a Hajduk Split felvette a kesztyűt. Nem voltak hajlandóak behódolni, így ahol lehetett, próbálták őket tönkretenni. Hiába voltak korábban az ország legjobb csapata, mérkőzéseket csaltak el ellenük, míg a Dinamo elleni csatározás is egyoldalú lett a zágrábiak javára. 

Građanski megszűnik, létrejön a Dinamo Zagreb

Ahogyan Hajduk Split, úgy a Dinamo Zagreb is sikeres csapat volt, azonban őket nem nyomták el az 1930-as években, ennek köszönhetően tudtak bajnoki címeket nyerni, sőt, míg a világban háború folyt, addig a zágrábi labdarúgók sorra nyerték a tornákat, haszonélvezői voltak a rendszernek. A második világháború befejezését követően, azonban megszűnt a Dinamo Zagreb jogelődje, a Građanski Zagreb.

Törvénybe iktatták a háborút követően, hogy a fasiszták által támogatott labdarúgó bajnokságok résztvevőit felfüggesztik. A Građanski így megszűnt - az eredményeiket, illetve a történelmét is kitörölték, legalábbis ez volt a hivatalos indoklás -, de létrejött a Dinamo Zagreb, amely szinte mindent megörökölt elődjétől. A szurkolók is ugyanazok maradtak, csapat színei is, de még a játékoskeret is visszatért, mondhatni csak egy névváltás történt. 

A diktátor kegyeltje

A világháborút követően megkezdődött Jugoszláviában a Tito-korszak és a tisztogatás. Ahogyan említettük, Zágráb élcsapata is nevet váltott, de a Split is újraformálódott. A városban a háborút követően tartottak egy gyűlést, melyen részt vett Josip Broz Tito is, Jugoszlávia vezetője. Tito kedvenc csapata volt a Hajduk Split, azon kevés klub közé tartozott, amit nem oszlattak fel a háború után, sőt, az antifasizmus jegyében - és kommunizmus éltetése mellett -, világkörüli turnéra küldték a gárdát. 

A Split az ország legsikeresebb csapata lett abban az időben, ezzel párhuzamosan a világkörüli turnén is szép eredményeket értek el. A játékosok mellett a klub szurkolói is úttörők voltak, ugyanis az 1950-es vb-döntőn a jugoszláv fegyveres erők tagjai is jelen voltak, köztük Hajduk Split szurkolók. A Brazíliában tapasztalható hangulat a lelátókon átragadt rájuk, hazatérve megalapították Európa első szurkolói csoportját, a Torcidát. 

Összefognak az ellenségek

A Torcida volt az, amely megtörte a jó kapcsolatot a Hajduk Split és a Jugoszláv állam vezetői között (vagyis inkább a jó kapcsolatot Titóval), ugyanis a szurkolói csoportot ellenségnek kiáltották ki, mely veszélyes Jugoszláviára. A Hajduk csapatát ahol lehetett, ott gátolták, így lett a diktátor kedvencéből közellenség, újfent. Ahogyan az 1930-as években, úgy az '50-as évek második felében is nehéz időszak várt a Splitre. Hiába voltak világklasszis labdarúgóik, mint Vladimir Beara, illetve olyan támadóik, mint Bernard Vukas - akit a valaha volt egyik legjobb horvát játékosnak tartanak -, úgy intézte az állam, hogy a Hajduk hegemóniája megtörjön. 

Torcida: Néhány szóban, miket csinált a legendás szurkolótábor az elmúlt 60 évben. Az első ismert eset 1961-ben volt, mikor megtámadták a játékvezetőt egy elvett gólért. Később kiüldözték a stadionból a Jugoszláv Hadsereget. Az egyik leginkább emlékezetes történet, mikor a csapatot eltiltották, mert a fanatikusok feláldoztak egy kakast a mérkőzés előtt a pálya közepén a Tottenham elleni európai kupameccsen 1984-ben. Ezek után Marseille utcáin törtek ki zavargások a Torcida miatt, nem sokkal azok után, hogy visszatérhettek a nemzetközi kupaporondra. A délszláv háborút megelőzően, még móresre tanították a Partizan Belgrád játékosait is. 

A két klub viszonya a '60-as és '70-es évekre sem változott, sőt, akadt elcsalt bajnokság is, hiszen az 1978/79-es bajnoki címet nem a Hajduk Split nyerte, hanem egy bírósági ítélet alapján a Dinamo Zagreb - mert az egyik meccsükön az ellenfélnél olyan játékos szerezte a gólt, aki eltiltott volt -, viszont ezzel senki sem foglalkozott. Ez egy újabb törés volt a két klub kapcsolatában, ennek ellenére mégis Jugoszlávia felbomlásához közeledve, egyre inkább összefogott a két ősi rivális, a horvát nép elleni elnyomás miatt. 

Bad Blue Boys: A Torcida ellenpárja volt az 1986-ban létrejött Dinamo Zagreb szurkolói csoport, melynek nevét egy Sean Penn filmnek köszönhetjük. Andrej Krickovič zágrábi újságíró a Bad Blue Boys-t egy nacionalista szurkolótábornak írta le, akik harcolni akarnak a horvátok függetlenségéért. Az elmúlt majd négy évtized alatt több balhéjuk is volt, mígnem 2018-ben a horvát rendőrség kiszállt a zágrábi BBB-negyedben, ahol lefoglaltak fegyvereket és lőszereket, míg a falakat Adolf Hitler képek díszítették. A BBB-nek azonban van egy másik oldala is, az orosz-ukrán háborúban elsőként kezdték támogatni Ukrajnát. 

Jól látható, hogy mind a Torcidának, mind a BBB-nek hasonló volt a szándéka (a horvátok függetlensége), csak mások voltak az eszméik. Ezt azonban félretették arra a néhány évre, amíg megpróbálták az elszakadást megvalósítani. Végül Horvátország önálló állam lett, de a Hajduk Split és a Dinamo Zagreb között nem volt tartós a béke, inkább csak nőtt az ellenségeskedés. 

Kiváló utánpótlásképző

A délszláv háborút követően, azonban inkább amiatt volt ismert a két csapat, milyen jó az utánpótlásuk. Erre már rögtön a '90-es évek elején felfigyeltek, hiszen több BL-győztes csapatban is szerepet kaptak horvát labdarúgók, de a legnagyobb siker a 1998-as világbajnoki bronzérem volt. A legendás generációból a Hajduk Split utánpótlásából származott Aljosa Asanovic, Igor Stimac, Robert Jarni, Alen Boksic, Slaven Bilic és Igor Tudor, míg a Dinamo Zagreb utánpótlásából Drazen Ladic, Robert Prosinecki, Dario Simic, Zvonimir Soldo, Zvonimir Boban, Zoran Mamic, de Davor Suker és Goran Vlaovic. 

Nem volt ez másként később sem, hiszen a 2010-es évek végén remeklő horvát válogatott (vb-döntős, majd vb-bronzérmes) gerincét is olyan játékosok adták, mint Luka Modric, Mateo Kovacic, Mario Mandzukic, Mislav Orsic, Milan Badelj, Vedran Corluka, Josko Gvardiol, Dejan Lovren, Andrej Kramaric és Sime Vrsaljko. Annak ellenére, hogy a történelem során jobbára ellenségek voltak, mégis tudtak egymás oldalán küzdeni, ha éppen úgy hozta a sors. Ha a korábbi időszakokat nézzük, akkor egyértelműen a Hajduk Split sikeresebb, viszont az 1990-es évek óta a Dinamo Zagreb dominálja a kettejük párharcát.